• Keress bennünket közösségi csatornáinkon is!

Egész-ség vagy Fél-elem?  

256 197 Carla Galli Akadémia

    

„Az ember erőt, bátorságot és önbizalmat merít minden olyan tapasztalatból, mikor szembe tud nézni a félelemmel. Azt kell tennünk, amiről azt gondoljuk, nem vagyunk képesek rá.”                                                                                 

  (Eleanor  Roosevelt)

Mielőtt definiálnám saját szemszögemből a félelmet, előtte két fogalmat kell tisztázni: érzet és érzelem. Nagyon sokan úgy gondolják, a kettő között nincs különbség. Pedig van! Az érzet a külvilág ingereinek, tárgyi benyomásainak, történéseinek az észlelése. Az így keletkezett ingerek (látás, hallás, szaglás, stb.) felfogására sajátságos szervek szolgálnak. Ezzel ellentétben az érzelem, énünk szubjektív és önkénytelen állásfoglalásai a külvilág benyomásaival szemben.  Az érzelmek tehát  az énünk közvetlen reakciói. Ebben az értelemben tehát a félelem nem érzet, hanem érzelem, egészen pontosan érzelmi életünknek egy nagyon színes területe.

Félelem. Egy szó, melyet szinte mindennapi használunk, és bele sem gondolunk abba, mennyire ott van közöttünk, bennünk, a hétköznapi életünkben; otthon, az utcán, a bevásárlóközpontban, a kórházakban, de még a levegőben és a vízben is. 

Nem véletlenül tekintik az ember legnagyobb ellenségének a félelmet. A félelem rejlik betegesség, a kudarc vagy akár a rossz emberi kapcsolatok mögött is.

Azt mondják, hogy a világot két alapvető dolog irányítja: a Szeretet és a Félelem. Bármit is teszel, csak e kettő közül tudsz választani. Minden döntést a kettő közül valamelyik indítja el. Sajnos azonban ezt a legritkább esetben vesszük észre, s a legkevésbé vagyunk tudatában a dolognak. Itt nem kell hatalmas világmegváltó dolgokra gondolni, elég a leghétköznapibb történéseinket górcső alá venni.

Ha szeretet irányítja a cselekedetet, akkor semmi okunk a félelemre, hisz nincs mitől tartanunk, nincs mit vesztenünk. Még ha oly elcsépelt és jelentés vesztett is lett mára maga a szó, hogy szeretet, az ereje megmarad. Nagyobb erőt tulajdonítunk azonban a félelemnek, ami tényleg el tud tiporni, romba tud dönteni akár országokat is, fizikailag és lelkileg semmisíteni meg bennünket.

Alapvetően két csoportja vagy: külső félelem és belső félelem.

A legalapvetőbb félelem a változástól való félelem. Mindent ugyanúgy akarunk tudni, ahogy eddig volt, ahogy megszoktuk azt. Az már bejáratott, biztonságos, mert ismerjük, kontrollálni tudjuk, irányítható. Pedig a világban az egyetlen állandó dolog: a változás. Minden változik. És kapaszkodjunk meg: ez a Minden is folyamatosan változik.

A betegségek alapja maga a félelem, a rettegés. Ha valamit nem merünk megtenni, akkor okozunk magunknak egy kis balesetet. Mondjuk, kimegy a bokánk és akkor már nem is kell elmenni a minket annyira frusztráló találkozóra, megbeszélésre. Amikor félünk kimondani dolgokat, a torkunk megfájdul. Félünk meghallani dolgokat, a fülünk is fáj. Félünk érzéseket közvetíteni, befogadni, veszít hatékonyságából a szaglás, a látás, az ízlelés, a hallás is, nem beszélve a tapintásról, érintésről. Már nem érintünk meg semmit és senkit, mert félünk, hogy elkapunk valamit. „Még egy rideg kézfogás belefér, na de ölelésről szó sem lehet, mert az már túl intim lenne. A végén még kapcsolatba kerülök vele, és sebezhetővé válok.”

Egyre csak telítődünk félelemmel, és a vese is kezdi felmondani a szolgálatot. Tovább gyűlik bennünk a sok méreg, amit meg már a máj sem tud kezelni, és az epe is tele lesz keserűséggel. Már annyira elszigeteljük magunkat félelmünkben, hogy minden természetes anyag idegenként hat ránk, és a szervezet nem ismeri fel a természetest, így allergiás reakciót vált ki, tiltakozik ellene. Nem adunk ki magunkból semmit, a sok elfojtott érzés csak gyűlik bennünk, mígnem manifesztálódnia kell, és akkor összeáll egy kisebb gombóccá, daganattá, és felemészti a testünket, melyet félünk használni. A sok kis rákos sejt, bacilus, vírus mind látják ezt, és gondolják magukban: „Ha neked nem kell ez a test, akkor majd birtokba vesszük”. És ez így megy a végtelenségig…

Olykor előfordul, hogy találkozunk egy erősen szimpatikus hölggyel/úriemberrel, akivel jó lenne közelebbről megismerkedni, de a félelem a csalódottságtól, a kikosarazástól, a kudarctól, a visszautasítástól annyira megbénít bennünket, hogy megszólalni is képtelenek vagyunk. Nyelveket tanulunk, méghozzá már évek óta, de beszélni nem merünk. Félünk, hogy ha helytelenül mondunk valamit, akkor valami borzasztó dolog fog velünk történni.

A nagyobb vezetők, irányítók is rájöttek évszázadokkal (ha nem évezredekkel) korábban, hogy a félelem igen nagy erővel bír. Ők erre építenek. A legjobban úgy lehet irányítani az embert, ha folyamatos szorongásban, félelemben tartják. A boldog embert nem lehet irányítani. Neki nincs vesztenivalója, míg a félelemmel teli ember mindent elveszíthet: a munkáját, a lakását, az egészségét, az egész egzisztenciáját, mindent, ami a „civilizált” társadalom ismérve. Egyedül a lélek képes fennmaradni örökké, igaz, azt már elfelejtettük, hogy ilyen egyáltalán létezik. Valójában nem is tudjuk, mi az, hogyan néz ki. Pedig jó lenne egy kicsit kommunikálni vele, megtudni, mit is szeretne. Azonban a lélek nem ért a félelem nyelvén, csak a szeretet nyelvét ismeri.

A lélek sosem irányít, sosem ítélkezik, legfeljebb örül, ha a test és szellem ráeszmél, mi is az ő célja. Ezzel szemben a félelemmel fűtött testet az ítélkezés tartja életben.

Annyira sokat nem is kellene változtatnunk magunkon és a szokásainkon, csak az ítélkezést kellene abbahagynunk. Ha ez magunktól nem megy, akkor figyeljük meg az egészen kicsi gyermekeket. Tőlük rengeteget tanulhatunk. Ők még nem ítélkeznek. Ők csak szemlélik, megfigyelik először magukat, majd a közvetlen környezetüket, és csak később terjesztik ki ezt a végeláthatatlan figyelmet a világra. Nem mondják semmire, hogy jó vagy rossz. A felnőttek tanítják meg nekik. Számukra csak dolgok vannak, amiket jó megfigyelni, megérinteni, megízlelni, meghallani, meglátni és szeretni. És mindezt a legkisebb félelem nélkül teszik. Pusztán szeretettel.